Angela Merkel alig hat évvel kevesebb ideig vezette Németországot, mint Vlagyimir Putyin Oroszországot. Merkel asszony a konfliktus kerüléséről volt híres, azaz tipikus politikusként viselkedett, ha most sikerül egy pillanatnyi konszenzust teremteni, akkor az jó, a jövő pedig kit érdekel. Kancellársága idején a még Schröder idején elfogadott Hartz IV. reformprogram eredményeit élvezte, de nevéhez az atomerőművek lekapcsolásán kívül – ami a Fukoshimai katasztrófa egyfajta reakciója volt -, semmilyen gazdasági vagy társadalmi reform nem fűződik.
Külpolitikájában is a konfliktusok pillanatnyi rendezése kísérte. A Krím elfoglalására ugyan legyenek szankciók, de azért ne fájjon nagyon senkinek. Legyen jogállamisági mechanizmus, de ne lépjen addig életbe, amíg ő a kancellár. Szavakban keménykedni, tettekben megalkudni.
Az amerikaiak minden kérése ellenére is kiállt az Északi-Áramlat II mellett, és egyik motorja volt a minszki megállapodásnak is, ami persze egyik félnek se volt igazán jó, de nem is ez volt a cél, hanem a minimum elérése.
Így aztán nem csoda, hogy az európai színpadról való lelépése után, hamarosan háború tört ki. Lehet, ha kancellár marad ez nem történik meg, azonban örök időre nem maradhatott volna az úgysem, bármennyire is akarta volna a magyar miniszterelnök. De egy politikus életművét nem a tettei, hanem az öröksége jellemzi. Angela Merkel európai öröksége pedig a káosz.