Az idei évtől a vállalkozások már nem a helyi kereskedelmi kamaráknak fizetik a kötelező kamarai hozzájárulást, hanem az országos szervezetnek.
Mindez egy igazán érdektelen hír lehetne, hiszen a befizetők részéről ez csupán egy technikai kérdés lehetne, azonban sok szempontból mégsem az.
Maga a kamarai hozzájárulás léte is kérdéses, mert a bevezetése óta eltelt több mint tíz évben sem lett tisztább, hogy mi szükség van rá. Az indok az, hogy a kamara minden vállalkozás érdekképviseletét ellátja. Ugyanakkor nem jár tagsági jogokkal, vagyis nem minősítheti, nem szólhat bele az MKIK működésébe a befizető. Érdeket nem lehet úgy képviselni, hogy abba az érintettnek nincs beleszólása, hogyan teszik. Ráadásul ennek léte, a kamarát a kormányzat felé elkötelezetté teszi. Nem nehéz felfedezni a hasonlóságot a mussolini-féle Olaszország korporatív rendszerével, ahol ugyan az érdekképviseletek működtek ugyan, de mindegyik elkötelezett volt egyben az állam felé, így éles konfliktusok nem merülhettek fel.
Másrészt különösen pikánssá teszi a helyzetet most, hogy a kamarai hozzájárulás befizetésének változása azt jelenti, hogy az ország minden vállalkozása kötelezettségének úgy tud eleget tenni, hogy a miniszterelnök vejének frissen vásárolt bankjába fizeti be az évi ötezer forintot. És akkor felmerül a kérdés, hogy ez egy baráti segítség, amivel a kamara vezetői a hatalomnál akarnak jópontokat szerezni, vagy érdemi indokok vannak a háttérben. A kamarai hozzájárulás többségét úgy tudni eddig is és a jövőben is a helyi szervezetek használták fel, tehát érdemi változtatási szükséglet nem merül fel. Így viszont marad a politikai jópontok szerzése, mint indok. Viszont, hogy lehetne bízni olyan kamarai vezetésben, hogy az majd érdemben és harcosan képviseli a vállalkozói érdekeket, ami ennyire behódoló. És vissza térhetünk az elejére, hiszen így már érthető, hogy a hozzájárulást fizetők miért nem szólhatnak bele a kamarai vezetők megválasztásába.
Magányos politika ez, ami keveseknek jó, de sokak nem tetszését válthatja ki.